Hová megyünk?

És ím, új filmmel jelentkezem, egészen pontosan 1 év és 3 hónap múltán. Üröm az örömben, hogy nem teljesen Faust film, hiszen "csak" operatőrködtem és vágtam Mocanu "Muki" Attila irányító(?) keze alatt. Egy kis ego: azt hiszem az első képkocka után érződik, hogy nem az én agyamban született meg a cucc :). Muki fordította John Porter forgatókönyvét, aki nagyon örült, hogy egy művét megfilmesítik-remélem elégedett lesz az illető. Bár csak 3 és fél perc, és viszonylag egyszerű kis romantika, nem volt egyszerű kivitelezni, hiszen szinte mindent felvettünk minimum kétszer, különböző kameraállásokból, plánokkal, hogy a vágás során ne teljesen amatőr film szülessen. Persze nem állítom, hogy profi, távolról sem az. De rengeteget tanultam a 2 órás forgatás alatt. Fényképeket is posztolnék, ha a megbízott fotós srác nem felejti el elhozni fényképezőgépét...

Kíváncsi vagyok a véleményetekre! Én büszke vagyok rá, bár a plánozáson még van mit javítani. Mindenesetre egy kis verseny: ha megtaláljátok az összes bakit, kaptok egy csokit!

Tízéves magyar ragadozók

Tök jó dolog úgy képregényekről írni, mintha értenék hozzá, holott egyáltalán nem.

A tegnapi nap alkalmával megszereztem az összes, anno a Szukits kiadó által kiadott magyar nyelvű, befejezett Predator képregényszériákat: a Bosszút (Nemesis), és a Betondzsungelt(Concrete Jungle). A soron következő, Jég és Vér (Cold War) széria a második számnál befejeződött (becsődölt a Szukits képregény"osztálya", vagy hogy is mondjam), így azt nem kezdem el.

Meglehetősen furcsa, nosztalgikus érzések kerülgettek a füzetek beszereztekor-többükkel rendelkeztem anno, 9 évesen. Rémisztő, hogy az élet még egy képregény formájában is pofánköp, hogy mennyire telik az idő-mint ahogyan az is, hogy 10 év óta bizonyos helyeken nem fejlődött az érdeklődési köröm-de ennek kifejezetten örülök! :) Mint ahogy annak is, hogy az összes füzet minősége kifogástalan-mintha most jöttek volna a nyomdából!

Jöjjön egy kis ismertető, nektek olvasnivaló, nekem unaloműzés végett.

A Bosszú (Nemesis, '97)

A minden tekintetben meglehetősen csúf borítóval megjelent első, és az egyik Predator:Omnibus coverartjának(?) felhasználásával megjelent második szám(az eredeti borító még rosszabb, mint az elsőé) véleményem szerint telitalálat. A történet Londonban, 1896-ban, Hasfelmetsző Jack "rémuralma" után egy évvel játszódik. Titokzatos, kegyetlen gyilkosságok történnek a ködös Albionban, ám a gyilkos nem Hasfelmetsző, hiszen vele ellentétben látszólag válogatás nélkül öl ("Rugólábú Jack"). A Diogenes Club nevezetű, mindenható titkos társaság az Indiából frissen hazatért angol katonát, Edward Soames kapitányt bízza meg a gyilkos elfogásával. Soames kezdettől fogva tart az ügytől, és aggodalma kis idővel később bizonyosságot nyer: az Indiában a társait lemészárló Rakshasa (a Nirvanaból kiűzött emberevő indiai démon) tért vissza. Lelki gyötrelmeit megelégelve elhatározza, hogy a múlttal ellentétben most nem futamodik meg a lény elől, és szembeszáll vele. Persze ahogyan kell, nagy csatában el is keni a bolygóközi vadász száját (szájait?).

A történetet Gordon Rennie jegyzi, a rajzokért Colin MacNeil a felelős-mindkét úriember munkja kifejezetten tetszik. A történet bár nem egy nagy szám, nagyon jól van tálalva. London jó helyszín (nagyrészt a híres csatornahálózatban járunk), az időpont kiválasztása is tökéletes (az öltözködés, a modor, a bajuszviselet, a fegyverek, stb.). A helyenkénti indiai visszaemlékezések színesítik a történetet, amit egy pillanatra sem éreztem erőltetettnek.
MacNeil rajzai nagyon tetszenek. Helyenként bár nagyon merevek, szépen kidolgozottak, aprólékosak, tökéletes korrajz testesül meg, és bár kedvenc ragadozónk első látásra furcsának tűnik, régen láttam Predator képregényben ilyen cool vadászt.(ellentétben a 2009-es megjelenéssel, ómájgád de csúnyák ott szegények)

A színek is szépek (bár van egy kép ahol vörös a pred vére, brrr...), tehát összeségében pazar cucc a Dög kedvelőinek.



Betondzsungel (Concrete Jungle, '90)

A második, négyrészes, Den Beavuais mester, és Chris Warner fantasztikus borítóival felvértezett széria is igencsak jóféle cuccanat. A csodálatos coverek (bár az első kicsit pózer, de nagyon szép) rögtön meghozzák a kedvet egy kis olvasgatásra, és a történetben sem kell csalódnunk (bár ez Mark Verheidennél azt hiszem nem meglepetés). New Yorkban járunk, a hőhullám idején. Az emberek megbolondulnak a hőségtől, és ez rengeteg pluszmunkát okoz a rendőrségnek, köztük Schaefer és Rasche gyilkossági nyomozóknak.

Egy este egy látszólag két rivális drogbanda tűzharcának helyszínén helyszínelnek (báff), ám "sima" szétlőtt hullák helyett a plafonra lógatott, megnyúzott tetemeket találnak. Schaefer-akiről útközben kiderül, hogy Dutch Schaefer (gyengébbek kedvéért a nagy, kigyúrt benga állat az első filmben, akit kedvenc Arnoldunk domborított) öccse- ekkor rosszat sejt,és amikor bátjya volt felettese óvva inti az eseményektől, a világos parancs (persze feka a rendőrfőkapitány;) ellenére visszamegy a helyszínre, és összeakad a 2 méter magas ragadozóval, ami nemes egyszerűséggel kirúgja Schaefer-t az emeletről. A zuhanást túlélve Schaefer bátyja emlékének adózva üldözni kezdi a lényt, és később egy kolumbiai dzsungelben el is intézi. Ám ezzel nincs vége, hiszen a meggyilkolt lény társai feldühödve összegyűlnek, és támadást indítanak Schaefer és New York ellen...

Meglehetősen sok párhuzam van a szintén '90-es második film között (drogháború, bandák, metró, sok predi a végén), de meg nem tudom mondani, melyik készült el előbb.
Mark Verheiden-t dícsértem már, jöjjön a rajz: Chris Warner és Ron Randall munkája azt kell ogy mondjam, felemás. Az első két számot Warner jegyzi ceruzarajzolóként, akinek határozottan bejön a stílusa. Rengeteg "átlógó" kép és szép rajz jellemzi munkáját, amit Randall tusrajza gyönyörűen egészít ki. Viszont az utolsó két számnál helyet cseréltek az urak, legalábbis Randall kapta kezébe a ceruzát.

Őszintén szólva nem tudom, melyikük lopja melyikük stílusát a képregény kedvéért, de Warnernek jobban összejött (persze az is lehet, hogy rosszul tudom, és Randall volt az első két szám grafikusa, mindenesetre én nem így tudom). Kissé izzadtságszagú képek, merevebb stílus, néhol kifejezetten Randa(ll, muhaha...). Mindenesetre a történet nagyon beindul, így kiegyenlíti egymást a 2 x 2 szám, és összeségében egy élvezhető sztorit kapunk, ugyanúgy élvezhető rajzokkal.

A színezés (kissé érdekes néhol, hiába '90-es a képregény...lila fejek, zöld stukkerek, kék padlók, citromsárga árnyékok...de annyira nem vészes, néhol kifejezetten tetszetős.

És még egyszer...ezek a borítók...frenetikusan fantasztikusan piszkosul gyönyörűek.

Hát ennyi volt mára. Remélem azért érdekelt valakit a téma! Megyek predátoróesstét hallgatni, mert rohadt király.

Helyes bunkó vs. Hajléktalan bunkó

Pénteken Telescholás gyakorlaton voltam (pár óra alatt sok mindent tanultam, megint gondolhatom át a Chop poker forgatókönyvet...), ebédidőben pedig két kollégámmal kivonultunk a stúdióból élelemszerzés céljából portyázni az utcára. Az üvegajtón Mészáros barátommal szinte egyszerre mentünk ki, egy kedves, 30-as éveiben járó, jómódú hölgy pedig (aki a kilépésünkkor még méterekre volt az ajtótól) egy megvető pillantással a következő, rövid idő alatt kultikussá váló szavakat ejtette ki:

"Helyes bunkók!"

Semmi vessző a két szó között, ne tessék félreérteni. Így:helyes bunkók. Nem álltunk vigyázba mind a ketten, nem vártuk meg és álltunk félre becses útjából, és a hölgyemény egy olyan szóösszetétellel summázta ezt a teljesítményt, ami mellett még egy nyelvész sem tud szó nélkül elmenni.

Mindenesetre levontuk a megfelelő következtetéseket: helyesek vagyunk! Jíhihihííh!:)

De nem ez volt az egyetlen érdekes pszcihológiai momentum ezen a napon. Fel nem tudom fogni, hogy milyen jogon sértődik halálra egy büdös, koszlott, vörös fejű (ergo alkoholista) hajléktalan csöves, mert nem adok neki pénzt feltehetően alkoholra, és nem veszem el a gombás, üszkös, penészes, leprás kezéből a Fedél Nélkül c. folyóiratot. Egész egyszerűen leszarom az empátiát, ill. annak hiányát, ez gyalázat, komolyan mondom.

Ezen eset után rémlett fel bennem: ha a körülöttünk lévő világnak mindig lehetne egy bármiféle háttérzenét "adni", nálam egészen biztosan a Floods szólna. Pest undorító.

Buda viszont rocks! :D

Haláli plánok

Kések a vágáselmélet óráról. Kopogok, benyitok, Czeilik taárnő csúnyán rámnéz, és így szól:

"Mondj egy szót!"

A kb. fél ezred másodpercig érlelődött válasz annyira jellemző, mint Michael Bay-re a robbantgatás.

"Haláááál."

Kuncogás, nevetgetés, és egy bejelentés, miszerint akkor a halálról készítsek egy fotósorozatot, hogy miként is látom én a plánokat-ergo megtanultam-e őket rendesen.

Mivel remélhetőleg még igen sokat kell arra várnom, hogy a halál eljöjjön értem egy fotózással egybekötött lélekelvitelre, elővettem a Photoshop-ot. Ím a frenetikusan egyedi, sallangmentes megoldás! (Remélem tetszett érezni az iróniát.)

Szuperplán


Premier plán

Közeli


Félközeli

Amerikai plán (tessék a térdét odaképzelni)

Kistotál


Nagytotál

Micsoda fantasztikus teljesítmény. Dénes kolléga bezzeg a sört mondta. Jó lett volna a fotósorozat, de sosem készült el, mert mindig kifogyott az üveg. Töbször is egymás után. :)

A Nagy Déli Trendgyilkosság

"Truly, fuck the world."

Azt hiszem nem állítok túlzottan valótlant azzal, hogy mindenki életében eljön a pillanat, amikor olyan kedve van, ami egész egyszerűen megköveteteli egyfajta "kemény" zenének a hallgatását, műfajtól függetlenül (bár a jelző mindenhol másra mutat). Segít kizárni a külvilágot, pumpálja az adrenalint, ellenben nem taszít a depresszió mély bugyraiba - vagy csak egész egyszerűen ébren tart a villamoson. Utóbbi példájának öntudatlanul utánajártam a napokban: reggel fél 7 környékén, főként a fiatalok fülében jóval hangosabb, és jóval reszelősebb muzsika bömböl, feltehetően a puha, meleg ágyikó gondolatát elkergetni. Ha tucctuccer az illető, szól a hárdteknó, a drum and bass. Ha az illető gatyáját a bokájánál cipzározza be szól a hevesebb rap (elnézést, nem tudok műfajt mondani), ha hosszúhajú ápolatlan bőrcuccos főszereplőnk van, nyikorog a gitár és pörögnek a lábdobok a death/trashmetáltól. A popperekek mindegy, ők elveszettek (azon viszont komolyan elgondolkodtam, amikor egy 14-15 éves felpeckelt szájú, rózsaszínbe és sálba bugyolált leányzó tisztán hallhatóan a Futile Escape-t hallgatta-nem viccelek, többször is leellenőriztem!). Hiába, nem ajánlatos a szakadó esőben, a meleg (már ha éppen fűtik) villamoson ülve Kraftwerket, vagy valamilyen finomabb filmzenét hallgatni, mert könnyen elalvás lehet belőle.

Az eső és a rossz idő eljövetelével nálam a koránutazós melegbenelalvós, és az otthonülős rosszkedvűs zúzhatnékos temperamentum is jelentkezett, és hosszas, szintén öntudatlan keresgélés során rátaláltam az addig legkevésbé hallgatott Pantera albumra, mégpedig a The Great Southern Trendkill nevezetűre.

Habár a Panterát nagyon régóta ismerem, és már sokszor megpróbálkoztam vele, nagyon sokáig egész egyszerűen nem szerettem, 1-2 számukat kivéve, és sosem értettem az őket körülvevő hisztérikus rajongást. Ez kb. fél éve változott meg, amikor rákaptam az ízükre. Nem ismertetném a diszkográfiát, pár millióan megtették előttem is. Térjünk a lényegre!

A Trendkill egyike a metáltörténelem legszélsőségesebb, legsötétebb albumainak. Érdekes módon ebben több tényező is közreműködött, és egytől egyig érezhetően jelen vannak az albumon:a fiúk anno a 90-es évek szokásos heavy metáljával kezdték, aztán Phil Anselmo énekes érkezésével, és a trash elterjedésével egyidőben (jééé) bedurvultak. Zenéjük meghatározó jegye (és ismertetőjele) lett egy bizonyos (általam sehol máshol nem hallott, de a szakértők szerint így van...) southern stílus, egyenesen Texasból. Innen a cím, ugyebár. Ez a fajta bedurvulás itt érte el a tetőpontját. Ehhez még hozzáadódott a zenekaron belüli ellentétek okozta feszültség, Anselmo heroinfüggése (a szövegeken tisztán érződik...), valamint az akkori zeneirányzat. 1996-ot írunk ugyanis, amikor a grunge hullámszerű terjedésének köszönhetően a metál elveszíti addigi zenei életben való szerepét, és egy lenézett, fogyatékos kistestvérnek tűnik a Nirvana/Pearl Jam/Alice in Chains trió által képviselt (számomra sosem megértett, fülsértőnek tituált) irányzat mellett. Anselmo sem rajongott értük túlságosan, innen a trendkill mivolta az anyagnak. Minden számon hallatszik a teljes, mindenkori trenddel való szembehelyezkedés, pláne, ha a szövegeket is olvassuk mellé.

'VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!"

Igen, pontosan így szokott minden jöttment metálbanda belekezdeni az új lemezébe. Hirtelen üvöltés, gitárzúzás, lábgéppörgés. Ha így kezdődik egy lemez, általában rögtön nyomok egy delete-t visszaviszem a lemezt, annyira utálom az efféle igénytelen és sablonos kezdést (ugyanis nem túl sok jót vetít előre). A Trendkill esetében máshogy van, egyből elkap az az istenverte lendület, ami az egész lemezt jellemzi. Dimebag riffjei hasítanak mint mindig, Vinnie Paul pedig még mindig földönkívüli módjára dobol. A szám témája minden normális szívnek kedves (minden trendnek a kurva anyját, kb.).

A War Nerve egy hasonlóan agyromboló médiaellenes költemény (bahh), a Drag The Waters maga a zenében materializálódott bizalmatlanság (kérdőjelezd meg mindenkinek a tetteit, motivációját).

"The trend is OVER!"

Anselmo függősége erőteljesen rányomta a bélyegét az albumra: a 10's, a 13 Steps, a Living Through Me, a Suicide Note (part I és II) mind-mind drogozással/öngyilkossággal foglalkoznak. Persze nem ajánlják egyiket sem, és hallgatva a szövegeket, a "soha nem fogok droghoz nyúlni" elhatározás csak megerősödött bennem. Tiszta, hamisítatlan elmebetegség. Imádom! :)

Van még világvégéről szóló Floods-unk, mellyel (ahogy az album egészével is) sokáig tartott megbarátkoznom, belassult, apokaliptikus hangulata miatt. Itt hallható Dimebag (az úr a zenetörténelem egyik legnagyobb gitárosa volt, maga a gitár manifesztációja) egyik, ha nem a legjobb szólója. A szám utolsó fél perce teljesen eltér a Pantera irányvonalától, egy kellemes, fennkölt, egyszerre reményteli és szomorú gitártéma közben hallgat el a szám, és a hallgató úgy érzi, túlélte.

Nem.

A The Underground in America és az albumot lezáró Sandblasted Skin (minden trendnek a kurva anyját v2.0) akadozó riffjeivel, szélsőséges zenei megoldásaival, és Anselmo tökélyre fejlesztett rikításával visszatapossa a sárba a hallgatót, hogy aztán az első számhoz visszatérve, a pumpáló adrenalin a lehető legközelebbi tárgy lehető legapróbb darabokra való törését eredményezze.

Ez az az album, amit csak, és kizárólag a súlyosabb zenék kedvelőinek tudok ajánlani, de valószínűleg csak ők olvasták el eddig ezt a kis ajánlót. Igen bonyolult, változatos, és őrült album ez, nem egyszerű vele megbarátkozni-de ha sikerül, mindig-otthon, az utcán, a villamoson, a buszon, stb.-jól fog jönni, ha eleged van a világból.

"Then throughout the day mankind played with grenades
Cold hearted world
And at night they might bait the pentagram
Extinguishing the sun
Wash away man, take him with the floods..."

Travifan poszt

A Moziünnepet kihasználva volt szerencsém igen kedvezményes áron megtekinteni az 1974-es Taking of Pelham One Two Three friss remake-jét, melyről mind a "szaksajtó", mind az olyan menő filmes bloggerek, mint én, nagyrészt lesújtóan nyilatkoztak-egy-két "egész jó" értékeléstől eltekintve. Az (állítólag zseniális) eredetit még nem láttam, és van egy érzésem, hogy ezen kis posztra reagálván páran megemlítik, hogy inkább azt kellett volna megnéznem.

Tehát elvárásaim a székemet elfoglalva nem voltak túl magasak, és bár nem cáfolt rám az élet(vagyis inkább a Columbia), nem bántam meg, hogy kifizettem a borsos, 500 forintos jegyárat. Sőt! Meg kell hogy mondjam, nagyon tetszett a film! Semmi váratlan, semmi új, de összeségében egy teljesen élvezhető darab. A sztori kissé butus, a felvezetés (az első 4-5 perc, a gizdának tűnni akaró, amúgy holt erőltetett főcím) szörnyű, de utána pöpec módon beindul a film. Bár a film háromnegyede kb. két helyszínen játszódik, sikerült úgy megtölteni tartalommal (leginkább a Ryder és Garber közötti párbeszédekről van itt szó), hogy az átlagnéző ne unja magát. Néhol sajnos túl amerikai, a laptopos csaj, a feka katona civilben és a túl sok 'motherfucker' megfekszi az ember gyomrát egy idő után...

Minden rossz tulajdonsága ellenére bátran ajánlom mindenki figyelmébe, amennyiben nem vagyunk teljesen mainstream-ellenesek. Mindenesetre tessék figyelembe venni, hogy objektíven nem tudok egy olyan filmről nyilatkozni, amiben John Travolta rosszfiút játszik(pölö Ponyvaregény, Ál/arc, Rés a Pajzson, csak hogy a jobbakat említsem). Képtelen vagyok rá, fülig érő mosollyal summáztam mostani alakítását is. Az angol nyelv szépségeit "kihasználva" sajnosrengeteg fuckot és rossz szöveget adtak a szájába, de színészi játéka felülkerekedik, és Ryder szerepében ismét tarol. Travolta is magic.

Ollá-lááá

Nincs több üvöltözés.
Nincs több sírás, rívás.
Nincs több pikirtség, feszült csönd.
Nincs több éhezés.
Nincs több sár, nincs több por, mocsok.
Nincs több Volán.
Nincs több Lakihegy-bejárati ajtó séta hajnalban.
3 év elteltével ismét itthon vagyok. Eltartott(?) koloncból kedvenc unoka lettem ismét. Rengeteg minden megváltozott, és szerencsére minden pozitív irányba. Back in business, mondja a német(ha tud angolul). Az ihlet is nagyobb arányban kerülget Budapest ezen szegletében, így remélem mostantól több (pfff) filmet és rajzot szabadíthatok Kedves Olvasóimra! Éjmen.

Long Live the Queen

Múlt héten megvettem az új jenki Aliens képregényszéria második részét (pöpec nagyon, tessék beszerezni!), és még aznap este unalmamban ötvenmilliomodjára is megnéztem a faust-i 12 első helyezettjét-ez az idegenadag elég volt ahhoz, hogy ismét megszálljon az ihlet.

Bár az ihlet sokszor meg szokott szállni mind rajz, mind film témában, de csak addig tart, amíg neki nem állok tárgyának, esetleg 5 perccel azután, mert nem tudok rajzolni egy karikát, vagy ilyesmit. Őfelsége megalkotásakor is legtöbbször összetéptem volna a 'csába az egészet, miután ugyanazt a vonalat(!) nyolcszor rajzoltam újra, és ugyanúgy rossz lett. FőlegDe ezúttal Faust hősiesen kiállta a próbát, és az eredmény-hadd szerénytelenkedjek-gyönyörű lett. Legalábbis annak tükrében, hogy utoljára alkotói munkásságom csúcsán (legalábbis a mennyiséget tekintve), 2004-ben rajzoltam utoljára Királynőt.

Az angol szövegért meg ne kövezzetek, 14 voltam. Remélem ez a rajzocska egy új korszak kezdete nem az utolsó! How do ya like it?

Ragyogás

A másfél hetes nethiány miatt kialakult elvonási tünetek már tetőztek, amikor 3 doboz epres Jogobella és Howard Shore Videodrome OST-jének segítségével megszületett egy -szerintem igen jól sikerült-forgatókönyv, melyből remélhetőleg, talán lesz valami... Ahogy egy, heteken belül kialakuló új, szebb élet képe, a jelenleg chop_poker munkacímet viselő vizuális mámor (csak szerényen) fejben manifesztálódott jelenetei is gyönyörű, hívogató Napként ragyognak a sötét, mélységes gödör fölött. Érti, aki érti.

A teremburáját, másfél hete net nélkül. Gnnáááááááááááárrrrghh!

Spagettihorror?

Még régebben a Volt egyszer egy Vadnyugat c. mestermű ki tudja hanyadik megtekintése közben fogalmazódott meg bennem a kérdés: mi is az az ún. spagettiwestern, és miért éppen "spagetti"?

Persze utóbbi kérdésre a válasz kézenfekvő, kissebb utánaolvasgatás után pedig a műfajjal kapcsolatos sejtéseim nagyrészt beigazolódtak. A spagettiwestern zsánere Olaszországból származik, innen is a neve. A spagetti (nyammnyamm:) Olaszország egyik, ha nem legismertebb és legjellemzőbb étele, az amerikaiak pedig gúnynévként aggatták rá a nevet az itáliai western-filmekre. Nemtetszésük megalapozott volt, hiszen bár a spagettiwesternek 99%-a minőségileg nem érte utól az amerikai vadnyugatos filmeket (nem mintha azok többsége ugyancsak hatalmas színvonalat képviselne), stílusában és főbb elemeiben fricskát mutatott a "homokviharban is makulátlan ruházatú, mindig borotvált arcú amerikai hős lobogó amerkai zászló alatt 6 golyóval elintézi a rosszfiúk egész hadát, és megmenti a várost a folyamatos rablásoktól és fosztogatásoktól" cselekményű jenki westerneknek. A spagettiwestern "hősei" koszosak, büdösek, sokszor nem lehet eldönteni, melyik oldalon állnak. Nem fennkölt, hősises motivációk vezérlik őket, hanem a pénz, a dicsőség, és legtöbbször a bosszú. Nagyobb hangsúlyt kap a vér, a brutalitás (semmi amcsi cenzúra a gyerekvédelem nevében, amikor 14 évesen fegyvert vehetsz a boltban:). A tájak kevésbé szépek, mint Amerikában: kopár sivatagok váltják fel a vadregényes tájakat. Még sorolhatnám, de annyira nem vagyok a zsáner híve (sőt...), hogy túl sokat írjak róla. Akit jobban érdekel a téma, itt kielégítheti tudásszomját!

Ahogyan olvasgattam a 'pédiás cikket, elgondolkoztam: lehet, hogy a Nimródot westernnek kellett volna írni!

Na jó, nem gondolkodtam ilyesmin, de kétségtelenül sok eleme megfelelne a műfaji "követelményeknek". Morálisan "ingoványos" főszereplők, kietlen (legalábbis igen egyhangú) táj, vér, monotonitás. Ezen továbbhaladva elgondolkodtam, miként lehetne ráhúzni az általam (még) leginkább preferált, milliószor megerőszakolt és lehurrogott műfajra, a horrorra egy ilyen spagettis lepedőt. Megvannak a sajátos műfaji jellemzői, melyeket már rengetegszer átírtak, kibővítettek, elvetettek. Közismert tény, hogy a mai horrorok már inkább vígjátékok, belekkel és hektoliternyi vérrel. Említésre méltó alkotás alig van, és aminek sikerül ezt elérni, maradandóbbat alkotni, annak készül x folytatása, hogy lerombolja a nimbuszt-tökéletes példa a Fűrész-széria.

Még tovább a gondolatmeneten: reformáljunk, kedves kezdő/amatőrfilmesek! Mutassunk fricskát a ma uralkodó horrorisztikus horror helyzetnek (mühühü de rossz), fektessünk le a régi alapokon új dolgokat, hozzuk létre a spagettihorrort!

De állj.

Mint említettem, a tésztanyugati (szabadfordítás) ugyebár a digók legjellemzőbb nemzeti ételéről kapta nevét. Akkor mi se tétlenkedjünk! Milyen jellemző magyar ételek vannak?...

A gulyáshorror marha jól hangzik! A paprikáskrumpli-horror már kevésbé, ellenben a halászléhorrorral (bár az a kaja már önmagában is horror). Lecsóhorror esetleg? Az lehetne az új slasher, és akkor már alfajokat is teremtettünk. Ejj, de faszák vagyunk! Várom az ötleteket, kreatívok!:)