A Nagy Déli Trendgyilkosság

"Truly, fuck the world."

Azt hiszem nem állítok túlzottan valótlant azzal, hogy mindenki életében eljön a pillanat, amikor olyan kedve van, ami egész egyszerűen megköveteteli egyfajta "kemény" zenének a hallgatását, műfajtól függetlenül (bár a jelző mindenhol másra mutat). Segít kizárni a külvilágot, pumpálja az adrenalint, ellenben nem taszít a depresszió mély bugyraiba - vagy csak egész egyszerűen ébren tart a villamoson. Utóbbi példájának öntudatlanul utánajártam a napokban: reggel fél 7 környékén, főként a fiatalok fülében jóval hangosabb, és jóval reszelősebb muzsika bömböl, feltehetően a puha, meleg ágyikó gondolatát elkergetni. Ha tucctuccer az illető, szól a hárdteknó, a drum and bass. Ha az illető gatyáját a bokájánál cipzározza be szól a hevesebb rap (elnézést, nem tudok műfajt mondani), ha hosszúhajú ápolatlan bőrcuccos főszereplőnk van, nyikorog a gitár és pörögnek a lábdobok a death/trashmetáltól. A popperekek mindegy, ők elveszettek (azon viszont komolyan elgondolkodtam, amikor egy 14-15 éves felpeckelt szájú, rózsaszínbe és sálba bugyolált leányzó tisztán hallhatóan a Futile Escape-t hallgatta-nem viccelek, többször is leellenőriztem!). Hiába, nem ajánlatos a szakadó esőben, a meleg (már ha éppen fűtik) villamoson ülve Kraftwerket, vagy valamilyen finomabb filmzenét hallgatni, mert könnyen elalvás lehet belőle.

Az eső és a rossz idő eljövetelével nálam a koránutazós melegbenelalvós, és az otthonülős rosszkedvűs zúzhatnékos temperamentum is jelentkezett, és hosszas, szintén öntudatlan keresgélés során rátaláltam az addig legkevésbé hallgatott Pantera albumra, mégpedig a The Great Southern Trendkill nevezetűre.

Habár a Panterát nagyon régóta ismerem, és már sokszor megpróbálkoztam vele, nagyon sokáig egész egyszerűen nem szerettem, 1-2 számukat kivéve, és sosem értettem az őket körülvevő hisztérikus rajongást. Ez kb. fél éve változott meg, amikor rákaptam az ízükre. Nem ismertetném a diszkográfiát, pár millióan megtették előttem is. Térjünk a lényegre!

A Trendkill egyike a metáltörténelem legszélsőségesebb, legsötétebb albumainak. Érdekes módon ebben több tényező is közreműködött, és egytől egyig érezhetően jelen vannak az albumon:a fiúk anno a 90-es évek szokásos heavy metáljával kezdték, aztán Phil Anselmo énekes érkezésével, és a trash elterjedésével egyidőben (jééé) bedurvultak. Zenéjük meghatározó jegye (és ismertetőjele) lett egy bizonyos (általam sehol máshol nem hallott, de a szakértők szerint így van...) southern stílus, egyenesen Texasból. Innen a cím, ugyebár. Ez a fajta bedurvulás itt érte el a tetőpontját. Ehhez még hozzáadódott a zenekaron belüli ellentétek okozta feszültség, Anselmo heroinfüggése (a szövegeken tisztán érződik...), valamint az akkori zeneirányzat. 1996-ot írunk ugyanis, amikor a grunge hullámszerű terjedésének köszönhetően a metál elveszíti addigi zenei életben való szerepét, és egy lenézett, fogyatékos kistestvérnek tűnik a Nirvana/Pearl Jam/Alice in Chains trió által képviselt (számomra sosem megértett, fülsértőnek tituált) irányzat mellett. Anselmo sem rajongott értük túlságosan, innen a trendkill mivolta az anyagnak. Minden számon hallatszik a teljes, mindenkori trenddel való szembehelyezkedés, pláne, ha a szövegeket is olvassuk mellé.

'VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!!!!!"

Igen, pontosan így szokott minden jöttment metálbanda belekezdeni az új lemezébe. Hirtelen üvöltés, gitárzúzás, lábgéppörgés. Ha így kezdődik egy lemez, általában rögtön nyomok egy delete-t visszaviszem a lemezt, annyira utálom az efféle igénytelen és sablonos kezdést (ugyanis nem túl sok jót vetít előre). A Trendkill esetében máshogy van, egyből elkap az az istenverte lendület, ami az egész lemezt jellemzi. Dimebag riffjei hasítanak mint mindig, Vinnie Paul pedig még mindig földönkívüli módjára dobol. A szám témája minden normális szívnek kedves (minden trendnek a kurva anyját, kb.).

A War Nerve egy hasonlóan agyromboló médiaellenes költemény (bahh), a Drag The Waters maga a zenében materializálódott bizalmatlanság (kérdőjelezd meg mindenkinek a tetteit, motivációját).

"The trend is OVER!"

Anselmo függősége erőteljesen rányomta a bélyegét az albumra: a 10's, a 13 Steps, a Living Through Me, a Suicide Note (part I és II) mind-mind drogozással/öngyilkossággal foglalkoznak. Persze nem ajánlják egyiket sem, és hallgatva a szövegeket, a "soha nem fogok droghoz nyúlni" elhatározás csak megerősödött bennem. Tiszta, hamisítatlan elmebetegség. Imádom! :)

Van még világvégéről szóló Floods-unk, mellyel (ahogy az album egészével is) sokáig tartott megbarátkoznom, belassult, apokaliptikus hangulata miatt. Itt hallható Dimebag (az úr a zenetörténelem egyik legnagyobb gitárosa volt, maga a gitár manifesztációja) egyik, ha nem a legjobb szólója. A szám utolsó fél perce teljesen eltér a Pantera irányvonalától, egy kellemes, fennkölt, egyszerre reményteli és szomorú gitártéma közben hallgat el a szám, és a hallgató úgy érzi, túlélte.

Nem.

A The Underground in America és az albumot lezáró Sandblasted Skin (minden trendnek a kurva anyját v2.0) akadozó riffjeivel, szélsőséges zenei megoldásaival, és Anselmo tökélyre fejlesztett rikításával visszatapossa a sárba a hallgatót, hogy aztán az első számhoz visszatérve, a pumpáló adrenalin a lehető legközelebbi tárgy lehető legapróbb darabokra való törését eredményezze.

Ez az az album, amit csak, és kizárólag a súlyosabb zenék kedvelőinek tudok ajánlani, de valószínűleg csak ők olvasták el eddig ezt a kis ajánlót. Igen bonyolult, változatos, és őrült album ez, nem egyszerű vele megbarátkozni-de ha sikerül, mindig-otthon, az utcán, a villamoson, a buszon, stb.-jól fog jönni, ha eleged van a világból.

"Then throughout the day mankind played with grenades
Cold hearted world
And at night they might bait the pentagram
Extinguishing the sun
Wash away man, take him with the floods..."